Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Néhány õszinte szó Csermely Péter, Magyar Nemzet. 2011. január 10. A Frankfurter Allgemeine Zeitung szombaton kibökte, hogy mi bántja valójában. Ennyiben hasznos volt az a hangzavar, amely az elmúlt hetekben a magyar médiatörvény körül keletkezett. A bírálók egymásra licitáltak, néhány esetben bohózatba illõ eredménnyel, úgyhogy a hét végén megjelent német lapok számára már alig maradt minõsítés, amit a magyar kormányra tudtak volna aggatni. Inkább elmondták õszintén, mi nyomja a szívüket. Ez: „Magyarországon olyan kormány került hatalomra, amely nyugat-európai szóhasználattal »jobboldali-nemzetinek«, tehát gyanúsnak minõsül, és kétharmados alkotmányozó többséggel bír a parlamentben. Ez kísértést jelent a zavartalan kormányzásra, amely nem igazán fordul elõ a demokrácia elméletében. Ezért is legitim, hogy figyelemmel kísérjük a budapesti fejleményeket.” A problémára a Süddeutsche Zeitung megoldást is kínál. Szerintük „nem bízható Budapestre annak eldöntése, vajon mit és mikor akar változtatni a törvényen, amennyiben kiderülne, hogy jogosak voltak a bírálók aggodalmai. Ez azt jelentené, hogy várnának a baj bekövetkeztéig. Az EU-n belüli vita csak akkor fog lecsillapodni, ha Barroso elnök – tekintet nélkül néppártbeli kollégájára, Orbánra – az egész törvényt megvizsgálja, mégpedig nemcsak betûje, hanem szelleme szerint is”. Tiszta szavak a hetekig tartó álszent mellébeszélés után. Tehát a kétharmados parlamenti háttérrel bíró magyar kormány eleve gyanús, mert jobboldali-nemzeti, nem is bízható rá, hogy eldöntse, mit és mikor akar változtatni a médiatörvényen, amelynek nemcsak a törvény betûjét kell nézni, hanem a szellemét is. Egy biztos: Nyugat-Európában végre elolvasták a médiatörvényt. Ezért nem elég, ha a törvény betûjében nem akad kifogásolnivaló. A törvény szellemének a minõsítésére pedig nyilvánvalóan továbbra is a nyugat-európai balliberális értelmiség a legalkalmasabb. Kérdés persze, hogy az adótörvények, a költségvetési törvény és más fontos intézkedések vonatkozásában maradhat-e Budapesten a döntés, vagy azok elkészítésének a joga is átkerül az Európai Bizottságon keresztül a Süddeutsche Zeitung szerkesztõségéhez. Nincs itt szó a médiatörvényrõl, sõt eddig is alig volt. A balliberális kormányok állandóan törvényeket hoztak nyíltan kimondva a szólásszabadság korlátozására, amelyeket az Alkotmánybíróság rendszeresen megsemmisített. Akkor az volt balliberálisék problémája, itthon és külföldön, hogy a magyar szólásszabadság túlságosan széles körû. Most, hogy a médiatörvény deklaráltan védi a kisebbségeket és a gyermekeket, ez a gond. Illetve dehogy. A kormány jobboldaliságával, tehát közvetve a magyar választópolgárok hatalmas többségének a döntésével van baj. A támadások a magyar választások óta folyamatosan jönnek, baj volt a gyõzelem arányával, a nemzeti együttmûködés nyilatkozatával, a kettõs állampolgárságról szóló törvénnyel, a 2010-es költségvetési hiány mértékével, a Trianon-emléknappal, az IMF hazaküldésével, a különadóval, a nyugdíjrendszer átalakításával és minden egyes személyi döntéssel. Meg a többivel, amit nem soroltam fel. Hogy a magyar parlamenti és médiaellenzék tiltakozik, az természetes, bár nem különösebben feltûnõ. Üres címlappal jelentek meg napi- és hetilapok, de hát ezek az újságok nyolc éven át üres címlappal jelentek meg, már ami a balliberális kormányok tevékenységérõl szóló érdemi és valós híreket illeti. A balliberális értelmiség megrémült, ám õk húsz éve rémülnek nem kevés közpénzért cserébe. Amitõl valójában tartanak, itthon és Európában egyaránt, hogy évtizedek óta tartó véleménymonopóliumukat elveszítik. Márpedig ez így lesz. Mindazonáltal rémületüket már megszoktuk és megszerettük, hiányozna, ha nem lenne. A médiatörvény körüli tombolást azonban nem õk, hanem több körülmény találkozása erõsítette fel. Az elsõ, hogy Magyarország éppen átvenni készült az unió elnöki tisztségét. A régi tagállamok sajtója és diplomáciája burkolt vagy nyílt formában eddig minden újonnan csatlakozott ország ez irányú képességét kétségbe vonta. A második, hogy a magyarországi különadó bevezetése komolyan sérti több nyugat-európai, fõként német óriáscég érdekeit, nyilvánvaló, hogy a magyar kormány elleni médiahadjárat nekik cseppet sincs ellenükre, sõt. A harmadik a magyar Külügyminisztérium értékelhetetlen teljesítménye. Meg sem próbálták feltartóztatni a Budapest elleni verbális hadjáratot. Amikor egy német diplomata úgy vélte, hogy korlátozni kellene Magyarország uniós elnöki jogköreit, akkor a Külügyminisztérium közleményt adott ki, hogy sokkolta õket ez a vélelem. Sokkolta, ugye? Szegénykék. Jól megmondta a csúnya német bácsi. Nagyon fájt, talán sírtak is csukladozva, de aztán megnyugodtak, és hazafelé már tudtak kicsit mosolyogni. A magyar polgárok nyilván örömmel tartanak el az adójukból olyan kormányszerveket, amelyek két kemény mondat hatására sokk alá kerülnek. És talán egyszer véget kellene vetni annak a furcsa jobboldali kormányzati hagyománynak, amely szerint minden balliberális diplomatának és külügyminisztériumi alkalmazottnak muszáj a helyén maradnia. Ez ugyanis nem a szakmaiság vagy a politikai nagyvonalúság jele, hanem a hülyeségé. A negyedik a magyar kormányzati kommunikáció csõdje. Páratlan, hogy csak a magyar miniszterelnök és a legszûkebb stábja reagált az eseményekre, és rajtuk kívül senki. Budai Bernadett, ha annak idején végképp nem tudott már mit mondani, legalább elájult. A mostani kommunikációs csapat az elsõ kiélezett helyzetben feltette a kezét, és talán ez volt a jó megoldás, mert amikor elkezdtek beszélni, akkor következetesen gyengítették és félreértelmezték a kormányfõ által mondottakat. Mindezzel már nincs mit tenni. Bizonyos, hogy egyetlen kormány sem engedheti meg magának, hogy országa törvényeit külföldi szerkesztõségek instrukciói alapján módosítgassa. Ha a médiatörvényben lesz változás, ami jó lenne, mert a törvényt a kontinentális hisztéria közepette érték és érhetik jogos kritikák is, akkor azokat meghozni csak az Európai Bizottság állásfoglalása után lehetséges. Addig van idõ elgondolkodni azon is, szükségszerû-e, hogy a jövõbeli várható viták tekintetében a fenti négy tényezõ együttesen álljon elõ, mert ezek eredménye csak a mostanihoz hasonló fiaskó lehet. A kettõs mércét pedig mindig és minden fórumon el kell utasítani. Csermely Péter Néhány õszinte szó. Magyar Nemzet. 2011. január 10.